2013 telén 53 napot töltöttem megszakítás nélkül az egyik lesemben, ahová – hosszas kísérletezés után – végre mindennap sikerült odacsalogatnom a rétisasokat. A recept mindössze napi egy darab, jégre kihelyezett haltetem volt, amit a hely zavartalanságának köszönhetően mindig el is fogyasztottak a sasok. Az első három hét úgy telt, hogy 30 méternél nem jöttek közelebb, majd egy ködös januári napon az egyikük felszállt a les tetejére, 30 centire tőlem, és attól kezdve a többiek is birtokba vették a területet. Hatalmas karmaik a les fémből készült napellenzőjén csattogtak. Ezennel meg is dőlt az aggályom, miszerint a lestől tarthattak, bizalmatlanságuk okára emberi ésszel nehéz magyarázatot találni. A les előtt gyakran több száz tőkésréce is tartózkodott, és arra számítottam, hogy majd belőlük is fognak zsákmányolni a sasok, ám ezek a madarak meglehetősen lusták. Az általam kínált könnyű táplálékszerzési lehetőség – ami néha több hetes haltetemeket jelentett – sokkal inkább izgatta a fantáziájukat, mintsem hogy az élő madarak közül friss húst zsákmányoljanak. Egész télen mindössze kétszer láttam, hogy récét ragadtak ki a tömegből.